Olvasgatom a sivatagos Lima még sivatagosabb Puente Piedra kerületének történetét, ahol az eső ködszitáláshoz vagy harmathoz hasonlít, a házakon lényegében nincsen vízálló tető, és mindig mindent vastag por borít. Azt írják, valamikor itt mocsár volt, de aztán a környékben lakók fokozatosan kiszárították, hogy hasznos területhez jussanak. Már eleve a neve is, “Kő híd” arra utal, hogy az egyik inka uralkodó hidakat építtetett ezen a területen is, hogy a mocsáron át lehessen kelni.
Feleségem még emlékszik egy kisebb patakra, vagy legalább érre gyerekkorából, amit aztán teljesen betemettek, vélhetően miután kiszáradt. A család pedig kezdetben kútból szerezte a vizet, a környékbeli magas hegység miatt lehetett is bőven talajvíz. Később jött a vezetékes víz, a kút pedig azóta kiszáradt.
Hogy a terület kiszáradása mennyiben az ember és mennyiben a természet műve, nem tudom. De amint említettem, olyan messze vagyunk csak az egyenlítőtől, mint a Szahara déli része. Így a sivatag itt teljesen logikus. (A mindig az Amazonas medence felől fújó szelek pedig a csapadékot az Andokban rakják le.)
A képeken a hegyekben, kb. 110 kilométerre Limától fekvő Canta város feletti víztározó, Chuchun. Idegenvezetőnk szerint igen mély, 200 méter lehet, és a hatalmas főváros nagy részének vízellátását ez adja. Ha kiszáradna, az nagy baj lenne. Másutt, bent a városban ciszternára vagy víztoronyra festve láttam a feliratot, hogy “a víz nagy kincsünk, minden cseppjére vigyázzunk”.
