Gringózzunk egyet, avagy köszi, Maduro

Az egyik legnagyobb félelmünk volt, hogy az utcán meg a piacon messziről látszik majd hogy gringo, vagyis fehér, európai típus vagyok. Ennek pedig legalább két kellemetlen következménye lehet:

• Sokkal nagyobb eséllyel lopnak meg vagy rabolnak ki.
• Minden szabadon árazott terméknek az ára azonnal 50-100 százalékkal felmegy, nagyon rossz lesz az alkupozíciónk. (Taxi, piac stb.)

De az első nap tanulságai alapján engedélyt kaptam, hogy minden vásárlásnál elkísérjem a háziakat, még a helyi kis piacra is bemehettem. (Nem parkoltak le a bejáratnál, hogy ne zavarjam az üzletet, mint az egyik rokont.)

Megállapították ugyanis, hogy semmiben sem különbözöm a venezuelai menekültektől, akik között vannak bőven fehérek. És akik valósággal ellepik az országot, az utcán kb. minden huszadik ember közülük való lehet, legalábbis ebben a kerületben.

Nem vagyok feltűnő, amihez szerintem hozzájárul, hogy sikerült hasonlóan jellegtelenül és ízléstelenül felöltöznöm, mint a képen látható helyiek. Sportcipő, farmer, unalmas, sablonos kiskabát, ami akár a kínai (perui) piacról is lehetne (pedig C&A). 

A fényképezőgépem meg a laptop-hátizsákom otthon hagyom, és a mobilomat (a jól láthatóan rosszabbikat) is csak akkor húzom elő, amikor nagyon kell, és aztán gyorsan elrakom. Eddig bevált.

Köszönjük tehát a venezuelai diktátoroknak, hogy nyugodtan járhatok az utcán. (De kopogjuk le.)